Cseres Tibor: Vérbosszú Bácskában (részletek)

Lehet, hogy e vérbosszúra ingerlő parancsokat Joszip Broz Tito abban a hiszemben terjesztette ki Bácskára, hogy itt a magyarság fegyveresen fog ragaszkodni szülőföldjéhez. Csakhogy a magyar közigazgatás és a magyar fegyveres alakulatok vissza- és elvonulása után nem dördült el puska, s a magyar lakosság ellenállás nélküli beletörődéssel fogadta, viselte az új hatalomváltást.

A partizánok hároméves önvédelmi harcában felelevenedtek a középkor óta hamu alatt parázsló emberpusztító hagyományok, melyek a mindenkori ellenség megsemmisítésére megőrződtek. De kiegészültek a géppuskás, géppisztolyos kor kínálta lehetőségekkel s mindazokkal a vízparti emberirtó módokkal, amelyekkel a magyar katonai megtorlás is élt. Azonban számos véres és kegyetlen vívmánnyal dúsítják a halálformákat. Míg a magyar fegyveresek egyenkint végeztek áldozataikkal, a szerb partizánok - nyilván mert megtöbbszörözték számukra a véres feladatot - tízesével, tizenötösével összedrótozták a kivégzendőket, s így az előre megásatott sírárok elé sorakoztatva tűzgépsorozataikkal hátulról lőtték agyon őket, a maguk számára könnyebbségként úgy, hogy halálos találatokkal tarkójukon, hátukban nyomban végső nyughelyükbe bukjanak, hogy aztán csak rájuk kaparják vagy kapartassák gyilkosaik a kiásott földet.
Acélhuzalnak úgy látszik bővében lehettek, mert lőszerüket kímélve úgy hurkoltak néhol tíz vagy tizenöt férfit, hogy holmi szalma-, szénakazal köré karikába állították őket, a két szárny végembereit is keményen összedrótozva. S amikor a gyűrű szilárdan állt, csóvával meggyújtották a kazlat. A rabbá kötözöttek egymást akadályozták a lángok taszításában, a menekülésben. Ott égtek halálra valamennyien.
Máskor és máshelyt az elfogottak kivégzés előtti gyötréséhez a többméteres parázsszőnyegen való mezítlábas átsétáltatás tartozott.
Ahol idejük engedte s a kegyetlenségnek türelmes gazdája került, ott a kiszemelt áldozatokat harapófogóval megfosztották mind a húsz körmüktől. Fokozták látványuk élvezetét, ha a közeli kovácsműhelyben megizzították a tépő harapófogókat.
Épp egy ilyen kovácsműhely közelében - talán munkára kényszerített kovácslegények segítségével - megpatkoltak némelyeket.
Ahol izzítható szenet találtak, éltek azzal a lehetőséggel, hogy rostélyokon elevenen megsütötték a kivégzendőket.
Nem minden partizán tudott megbirkózni a szörnyűséges kínzások látványával, némelyek elokádták magukat a kényszerű parancsteljesítések közben.
Ha elevenen nyúztak valamely kiváltságosan büntetendő személyt, holmi módos falusi bírót vagy otthon rekedt ügyvédet, orvost - bizony a partizánnők némelyikét ájulás környékezte. Merthogy nők is nagy számban vettek részt ezekben a kegyetlenkedésekben.
A markukba került papokkal, szerzetesekkel megkülönböztető módon bántak, bántak el. Legtöbbször levetkőztették őket, s hátukból kereszt alakú szíjat vágtak bemelegítésként. Az edzettebb partizánnők kedvéért a sokszor nem is egészen fiatal lelkészek nemi szervét vették gondozásba. Leginkább megint csak harapófogóval tépték heréjüket, aprították makkjukkal kezdve hímvesszőjüket.
Ugyancsak a kovácsműhelyek szomszédságában s még mindig papi emberek péniszét égették izzó vassal, a kínzást folytatólagosan ismételve több napon át. Akadt ezekben a partizánegységekben olyan asszony, aki ezeket a mezítlenül tartott tisztelendő katolikus férfiakat megtiporta, előbb ágyékukat zúzva, majd mellkasukat roppantva meg.
Egyik faluban a sportpályára terelt férfiakat meg is motozták, fegyver után kutatva. Egy tizenegy éves fiúcska nadrágzsebében töltényhüvelyt találtak. Efféle talált tárgyakhoz való időleges ragaszkodás cseperedő fiúknál elég általános. Ezúttal azonban a fegyveres ellenállásra való készülődésnek vagy éppen készségnek minősült a gyermeki kedvtelés. A bűnös fiút kiállították a pálya üresen hagyott közepére, ott lábára érintő aknákat vagy kézigránátköteget erősítettek. A szemtanúktól származó, de harmadlagosan közvetett elbeszélés nem tud különbséget tenni a kétféle robbanógyártmány között. Az emlékezés lényege mindenképp az, hogy a gyermeklábakra kötözött eszközöket veszélytelen távolból addig lövöldözték, amíg a robbanás be nem következett, és széttépte a lábak s az ártatlan töltényhüvely ifjú gazdáját.
Hogy aztán a nézőket, a sportpályára csődített férfinemen való lakosságot egyenkint vagy összedrótozva géppisztolylövéseikkel tiltsák ki az életből.
Amint a kovácsműhelyek közelsége ősi égetéssel történő gyötrésekre ihlette a képzeletgazdag partizán kivégzőosztagokat, egy-egy modern fűrésztelep is adott ötletet holmi újféle gyilkolási lehetőségekre. Fűrészgéppel ejtett kéz- vagy lábcsonkolások a heves és hosszú fájdalommal megtoldott emberölés változatai voltak.
De a gatteren közvetlenül is volt mód gyors halált előidézni: a szálfákat deszkává szeletelő, hasító fűrészpad példaértékű lehetett az ádáz képzelet számára. Legfeljebb azon kellett töprengenie a kivégzőosztag parancsnokának, hogy fejtől vagy lábtól iktassa-e a fogaskorong elé áldozatát.
Volt rá példa, hogy a fatörzsek hasábra aprítása ragadta magával a kegyetlen képzeletet. Esett úgy, hogy egész család, történetesen a magát bűntelennek tudó fűrésztelep tulajdonosa maradt otthon. Az ítélet nélkül büntető csapat a bűnösnek ítélt embert családostul odakötözte a fűrészpadra, s a megindított fűrészgép derékban szelte kettőbe az asszonyt s a gyermekeket is.
Itt pihenőt kellene tartanunk képzeletünknek a felsorolásban, de már csupán egy gyilkossági módszerről, a karóba húzás középkori, de talán még régebbi szokásáról kell számot adjunk.
ÚJVIDÉKBŐL ISMÉT NOVI SAD
"1944. október 23-án a kora reggeli órákban Todor Gavrilovics Rilc, az újvidéki partizánosztag politikai biztosa kitűzte az új Jugoszlávia csillagos zászlaját az újvidéki városháza tornyára.
A nap folyamán a 7. vajdasági brigád is bevonult a tartományi fővárosba. A város apraja-nagyja ott tolongott az utcákon, hogy köszöntse felszabadítóit. Mindenfelé ötágú csillagos, vörös és nemzetiszínű zászlók lobogtak. Jelszavak harsogtak, a pártot és Josip Broz Tito elvtársat éltették.
A föllelkesült és ujjongó újvidékiek elvegyültek az egyenruhás harcosokkal, és együtt ünnepelték a nagy eseményt."
Az újonnan kinevezett tartományi párttitkár, Jovan Veselinov Zsarko élte meg így Újvidék szerb népe körében a város Novi Saddá változtatásának történetét.
Az újvidéki magyar polgár Szigethy György élményei és érzelmei erősen különböztek a szerbek ünneplő hangulatától:
1944. október 20-án az utolsó rendfenntartó csendőralakulatok is sorsára hagyták Újvidéket.
Az első szovjet és partizáncsapatok október 22-én érkeztek meg.
A város nem hivatalos feje e három nap idején Olimpia nevű szerb pap volt.
Néhány partizántiszt kíséretében egy szovjet őrnagy is jött autón.
Nagy zsiveli ováció volt.
Az őrnagy kikászálódott az autóból, s ebben a percben megérkezett egy orosz katonai teherautó is, oroszokkal és partizánokkal. A tisztet felemelték a platóra a kezében szorongatott ötliteres demizsonnal. Az őrnagy szájához emelte a demizsont, jót húzott belőle, majd elmondta a hőn várt üdvözlő, városfoglaló beszédet.
- No, zdrasztvujtye.
Óriási éljenzés.
Utána egy partizántiszt tolmácsolta Tito elvtárs és a népfelszabadító hadsereg üdvözletét. Aztán Olimpia köszöntötte a felszabadító testvéreket.
Azon az éjszakán megkezdődött a terror Újvidéken.
A szerb lakosság mint felszabadítókat ünnepelte a szedett-vedett öltözetű partizánokat azért is, mert egy üveg pálinkáért hajlandók voltak felkeresni a házigazda magyar ellenségét, és otthonában szó nélkül agyonlőni.
Az átvonuló bolgár csapatok, ha időben érkeztek segítségül, sok magyar életét mentették meg.
Október 23-án megkezdődött a várost kettészelő vasútvonaltól nyugatra lévő telepen a magyar férfilakosság összefogdosása. Géppisztolyos partizánok éjjel hurcolták el lakásukból a magyar férfiakat, rendszerint egy helybeli lakos útmutatása és vezérlése alapján. Fosztogató, bujkáló fasiszták után kutatva dúlták a magyar otthonokat.
Lányok és asszonyok sokat szenvedtek tőlük.
A városi csőcselék más módon is a fegyveresek kedvében járt: nappal szemügyre vették és kikémlelték a magyarlakta házakat, hol vannak fiatal lányok és asszonyok. Azokhoz aztán odakalauzolták a részeg partizánokat és a szovjet katonákat, ellenszolgáltatásul aztán ők raboltak a fegyverek védelme alatt.
A németek gyűjtőhelye a Most Sumadijska utcában volt, a csavargyárban. Aki nem adta oda értékeit önként, agyonlőtték.
A magyarokat a volt dunai téli kikötőbe hurcolták. Az egykori magyar folyamőrség laktanyájába. Az úgynevezett Hadi-szigetre. Ez volt a központja az öldökléseknek. A túlélők elbeszélése szerint itt napokig, hetekig tartották fogva a férfiakat. De volt az elfogottak között sok 14-15 éves fiú is, leventék, mint veszélyes fasiszták.
Október 25-én egy szakasz, láthatólag illuminált fegyveres kíséretében egy partizántiszt jelent meg a táborban. Zseblámpája fénye mellett egy papírró1 300-nyi nevet olvasott fel. Mikor befejezte a névsort, zsebre vágta lámpáját, intett embereinek, azok közrefogták a kiválasztottakat, s eltűntek velük az éjszakában. Kis idő múlva géppisztolyok kattogása hallatszott, majd teherautók motorját kezdték bőgetni.
Egyik ott lévő ismerősöm szerencséjére még 1944 nyarán az amerikaiak széjjelbombázták a vasútállomás melletti villanytelepet. Világítás nem volt sehol. A sötét mentette őt meg. Amikor felolvasták a nevét, a félelemtől nem jött hang ki a száján. Amikor az ismételt szólításra sem jelentkezett, a tiszt tovább olvasott, mintha mi sem történt volna. A nevét többé nem olvasták fel. A lakásukból elhurcoltakat a lista alapján végezték ki. De egyébként október 24-én hurcolták el a Hadi-szigetre, s csak reggel látta, hogy ott szoronganak vagy négyezren. Akiket kiszólítottak úgy százasával, azokat negyedóra múlva géppisztolyok tüze terítette le. Dermedt félelemben várakozva érezték, tudták, itt azért kell meghalniok, mert magyarok.
Az elhurcolásokat eleinte név szerinti feljelentések alapján a Népvédelmi Osztály, az Odelenja za zastitu Naroda nevében foganatosították. Ez a szerv volt a későbbi rettegett UDBA elődje.
Valamennyi elhurcolt férfi azért maradt szülőföldjén, mert ártatlannak tudta magát minden előző időben történt atrocitásokban. De utóbb kiderült, nem holmi háborús tett a fő bűnük, hanem az, hogy magyarok.
Második este megismétlődött az előző napi jelenet. A partizántiszt mosolyogva közölte, ezek mind hazamehetnek. S hogy az újból kiválasztott százak elvonultak, csakugyan nem hallatszott lövöldözés - és később kiderült, senki sem ért haza közülük.
Ötödnap kaptak némi vizet és kenyeret.
A hét végén orosz katonák elvittek vagy száz embert a repülőtér rendbe hozására. Ezek közül sokan életben maradtak.
Az első hét leforgása alatt ezen a szigeten mintegy 1500 személyt tüntettek el. Legnagyobbrészt a Dunába lőtték őket, egy részük a vágóhíd mögött elterülő dunai árterületen, a Káty község felé vezető országút és a Duna között húzódó, "Sanghaj"-nak nevezett területen van elhantolva. Ez a terület 1941-től 44 őszéig határterület volt - árterület. Itt a magyar műszaki csapatok futóárkokból, földből és fából kezdetleges védelmi vonalat építettek. Ezek az árkok lettek a későbbi tömegsírok. Minden vasútállomáson, úton, vonaton partizánok cirkáltak, ha valakit engedély nélkül találtak, könyörtelenül lelőtték.