A pozsonyi csata menete:

A hadjárat és a csata eképpen zajlott le.
Hadjáratra induló bajor sereg, mozgósítás elrendelése után, május hónapban Ennsburg térségében gyülekezett a sereg 907. június 17-én indult Gyermek Lajos keleti frank király  -mint már mondottam- névleges vezetésével. Ez a dátum és a csata dátuma közötti különbség megfelel a korabeli katonai alakulatok mozgási sebességének.
Sem a bajor, sem pedig a magyar sereg méretére vonatkozólag nincs megbízható számadat, egyes nézetetek szerint a bajor sereg mérete 100 000 fő, a magyar hadseregé 40 000 fő volt. A támadó csapatok nagy létszámát egyes írások azzal magyarázzák, hogy nemzetközi, tehát több nyugati ország katonáiból állt össze.
Ami ha igaz, mindenképpen hatalmas erő volt akkoriban. Őseink persze nem ijedtek meg, nem loholtak bocsánatkéréssel ellenségeikhez, hanem készülődtek, hogy megfelelően fogadhassák a nem kívánatos vendégeket.
A bajor sereget két hadoszlopra osztva a Duna két oldalán vonultatták fel. Az északi (bal parti) erősebb sereg vezére maga a fővezér, Luitpold őrgróf volt, a délié (jobb parti) pedig Theotmár érsek. A párhuzamosan haladó hadak között úszott lefelé az utánpótlást biztosító flotta Sieghardt parancsnokságával. A déli parton a 'gyengébb', kb. 40ezres szárny; a Dunán hajókon egy kb. 10-12 ezres inváziós csoport+hadtáp míg az északi parton egy jó 45 ezres főerő az elit.

A magyarok célja az volt, hogy a számbeli túlerőben levő, de megosztott ellenség ne egyesülhessen egy döntő csapásmérésre. Ehhez először a csapatok átkelését, s az utánpótlás lehetőségét kellett megakadályozni.
Árpád tümenenként osztotta be a magyar sereget. Az egyenként 10ezer fős lovas egység neve a tümen,- azaz magyarul tömény- régi sztyeppei hadszervezési szokás. Az elsőt Ő maga vezette, a többit pedig fiaira bízta: Tarhos(43), Üllő(41), Jutas(35). Emellett természetesen az egész hadműveletet irányította.
A gyülekezést követően a Duna déli oldalán, a római limes út nyomvonalát követve, egy bajor hadoszlop június 17- én megkezdte előrevonását, és napi 25 kilométer átlagos menetteljesítménnyel haladva –valószínűleg- június 24-én átkelt a Bécsi-erdőn. A bajor támadási szándékot a gyepűsávban őrjáratozó felderítők észlelték az előrenyomulást, és azonnal útnak eredtek a hírrel a határvédelmi egységekhez és a törzsi főerőkhöz. Továbbá a határvédelmi erők azonnal elindultak a gyepűsáv mélységébe azzal a céllal, hogy kihasználva a könnyűlovasság mozgékonyságának rendkívül megfelelő terep előnyeit, állandóan zaklatva a túlerőben lévő ellenséget, lassítsák annak előnyomulását a főerők beérkezéséig. Június 26-án felvették a harcérintkezést a támadók első csoportosításaival. Ettől kezdve a gyepűsávban folyamatosan nyomon követhető a határvédelem halogató harctevékenysége. Június 28-án beérkeznek a riasztott magyar főerők első csoportjai, ekkor nagyobb összecsapásra is sor kerülhetett.
A bajorok tovább nyomultak, és június 29- ére mintegy 15 kilométerre megközelítették Pozsonyt. Ugyanezen a napon feltételezhető a magyar főerőik újabb csoportjainak harcba lépése  A dunántúli szállásterületek nagyobb mélységeiből július elején további magyar erők érkezhettek Pozsony térségébe, melyek feltehetően alkalmazási körletekben, csapdát állítva várták be az elfáradt bajor hadoszlopot. A bajorokkal harcérintkezésben harcoló csapatok magukra vonva a támadókat, bekerítésre (tőrbecsalásra) alkalmas területre csalogatták a harcokban kifáradt bajor erőket, ahol már vártak rájuk a rejtett körleteket elfoglaló magyarok. Július 4-én, a Pozsonnyal szembeni Duna jobb partjához közeli térségében a szemben álló felek között döntő ütközetre került sor, melyben a magyarok hatalmas veszteségeket okozva súlyos vereséget mértek a bajorokra. Sieghardt is csak néhányad magával menekült meg, s vitte a hírt a királynak Ennsburgba. A csata utáni éjjel Árpád elrendelte a több tízezer fős seregnek átkelést. Az átkelés annyira sikerült, hogy hajnalban az ellenség a felkelő napból záporozó több tízezres nyílfelhőre ébredt majd túlereje ellenére ismét két nap öldöklő ütközet ellenére szó szerint halomra pusztult a pozsony körüli síkságon. A néhányezer fős túlélő csoport menekülés közben próbált rendeződni de a magyar könnyűlovasság üldözésben is hatékony: Ennsburg váráig meglepően kevesen jutottak el. A vár alatti síkon felvonuló magyar haderőre rátört a királyi őrség és tartalék de a színlelt visszavonulással magyar részről a német üldözők csőbe futottak mert a környező erdőkből kitörő magyar lovasság a megforduló főerőkkel őket is legázolta.
Tehát a magyar csapat lovas íjászai július 5-ére teljesen felőrölték a Ditmár vezette seregrészt. Megsemmisítették a Luitpold őrgróf vezette sereget is. Elesett maga Luitpold, Ditmár érsek, két püspök, három apát, és tizenkilenc gróf.