Reményik Sándor

Nagy magyar télben...

Nagy magyar télben picike tüzek,
A lángotokban bízom,
Legyen bár messze pusztán rőzseláng,
Bár bolygófény a síron,
Szent házi tűz, vagy bujdosó zsarátnok:
Boldog vagyok, ha magyar lángot látok.

Nagy magyar télben picike tüzek,
Szikrák, mécsek, lidércek,
Mutassatok bár csontváz halmokat,
Vagy rejtett aranyércet,
Csak égjetek, csak melegítsetek ma,
Soh'se volt ily szükség a lángotokra!

Nagy magyar télben picike tüzek,
Jaj, be szétszórva égtek,
Királyhágón, Kárpáton, mindenütt!
De mondok egyet néktek,
Szelíd fények és szilaj vándorlángok:
Mit gondoltok: ha összefogóznátok!

Nagy magyar télben picike tüzek,
Soh'se volt olyan máglya,
Mintha most ez a sok-sok titkos láng
Összefogna egy láncba...!
Az égig, a csillagos égig érne,
És minden idegen rongy benne égne!

1919 február 

 

ELPÁRTOLT LILIOMSZÁL 

Liliomszál, liliomszál
Idegenhez mért hajoltál?
Mért öleli karcsú szárad?
Mért felejted a fajtádat?
A fajtádat, a hitedet
Szerelmed tüzére tetted,
Messze látszik lobogása
Mi lesz, ha lesz hamvadása?
 

Liliomszál, liliomszál
Idegenhez mért hajoltál?
Apád, anyád megsiratott,
Sírván mégis hozzáadott.
Lehetsz neki százszor drága,
Más világ az ő világa,
Világában - ősi- átok
Beleolvad a te világod.
 

Liliomszál, liliomszál
Idegenhez mért hajoltál?
Ha magod lesz drága gyermek,
Nem tanul liliomnyelvet.
Vagy kis lelkét összetépik,
Meghasonlik míg megérik.
Két tűz között kevert vére
Kiomlik a csatatérre.
 

Liliomszál, liliomszál
Hajladozzál, hajladozzál.
Szerelmes hajladozásod
A te legfőbb igazságod.
Mi szomorún körül állunk,
Mert más a mi igazságunk.
Siratjuk a nászi kedved,
Siratjuk a fajtánk benned.


Eredj, ha tudsz! 

 Egy szívnek, mely éppúgy fáj, mint az enyém.
Eredj, ha tudsz...
Eredj, ha gondolod,
Hogy valahol, bárhol a nagy világon
Könnyebb lesz majd a sorsot hordanod,
Eredj...
Szállj mint a fecske, délnek,
Vagy északnak, mint a viharmadár,
Magasából a mérhetetlen égnek
Kémleld a pontot,
Hol fészekrakó vágyaid kibontod.
Eredj, ha tudsz.
Eredj, ha hittelen
Hiszed: a hontalanság odakünn
Nem keserűbb, mint idebenn.
Eredj, ha azt hiszed,
Hogy odakünn a világban nem ácsol
A lelkedből, ez érző, élő fából
Az emlékezés új kereszteket.
A lelked csillapuló viharának
Észrevétlen ezer új hangja támad,
Süvít, sikolt,

S az emlékezés keresztfáira
Téged feszít a honvágy és a bánat.
Eredj, ha nem hiszed.

Hajdanában Mikes se hitte ezt,
Ki rab hazában élni nem tudott
De vállán égett az örök kereszt
S egy csillag Zágon felé mutatott.

Ha esténként a csillagok
Fürödni a Márvány-tengerbe jártak,
Meglátogatták az itthoni árnyak,
Szelíd emlékek: eszeveszett hordák,
A szívét kitépték.
S hegyeken, tengereken túlra hordták...
Eredj, ha tudsz.


Ha majd úgy látod, minden elveszett:
Inkább, semmint hordani itt a jármot,
Szórd a szelekbe minden régi álmod;
Ha úgy látod, hogy minden elveszett,
Menj őserdőkön, tengereken túlra
Ajánlani fel két munkás kezed.
Menj hát, ha teheted.


Itthon maradok én!
Károgva és sötéten,
Mint téli varjú száraz jegenyén.
Még nem tudom:
Jut-e nekem egy nyugalmas sarok,
De itthon maradok.
Leszek Őrlő szú az idegen fában,
Leszek az alj a felhajtott kupában.
Az idegen vérben leszek a méreg,
Miazma, láz, lappangó rút féreg,
De itthon maradok!

Akarok lenni a halálharang,
Mely temet bár: halló fülekbe cseng
És lázit: visszavenni a mienk?
Akarok lenni a gyujtózsinór,
A kanóc része, lángralobbant vér,
Mely titkon kúszik tíz-száz évekig
Hamuban, éjben.
Míg a keservek lőporához ér
És akkor...!!
Még nem tudom:
Jut-e nekem egy nyugalmas sarok,
De addig, varjú a száraz jegenyén:
Én itthon maradok.

[1918. december 29.]

 

A gondolat szabad

 Bilincs a kézen, az ajkon lakat,
De felhők felett, de vizek alatt
Örvénylik, szikráz, zúg a gondolat!

Legyen tanyám kietlen szirtorom
Vagy börtönöm pokolmély vártorony,
Én amit akarok, azt gondolom!

Ó, mi gyönyör! Ó, mily isteni kép:
Repülni! Dús képzeletem, ne félj,
Nem gátol ebben zsarnoki szeszély.

Repülj képzelmem, csillagokig szállj,
Az Isteneknek lángitalt kínálj!
Durva őrszem rád nem rivallhat: "állj!"

Repülj, semmi se szegje kedvedet,
Repülj, szakítsd magadra az eget,
Építs, vagy ronts; neked minden lehet!

Repülj, oltsd ki a földi lángokat
És népesíts be új világokat,
Nincs porkoláb, aki meglátogat!

Öltözz hulló csillagok ezüstjébe,
Köd oszlopába, áldozat füstjébe,
Rögbe nem botolsz és nem lépsz tüskébe!

Te tövistelen téped a virágot
S nyomodba kémek serge meddőn hágott.
Műhelyedben, Mester - téged ki látott?

Fölötted nincs Cézár, nincs Imperátor,
Se rongy tömeg, babért tépdesni bátor,
S nincs, aki Téged bekerít, határol.

Szabad vagy, mint ürben a fénysugár,
Szabad, mint a morajló tengerár,
S csak öntörvényed a korlát, határ.

Élet, Halál: minden beléd merül,
És bíróúl fölötted ki sem ül,
Csak aki lát - az Isten egyedül.

1914 január 18 

 

Az Ige 

Vigyázzatok ma jól, mikor beszéltek,
És áhítattal ejtsétek a szót!
A nyelv ma nektek végső menedéktek,
A nyelv ma tündérvár és katakomba.

Vigyázzatok ma jól, mikor beszéltek,
E drága nyelvet porrá ne törjétek!
Ne nyúljon hozzá senki avatatlanul,
Ne szaggassátok szirmait a rózsafának,
Mely hóban virul.

Úgy beszéljen ma ki-ki magyarul
Mintha imádkozna: mintha aranyat,
Tömjént, mirhát hozna.

És aki költő, az legyen király,
Pap és próféta, és soha más!
Nem illik daróc királyi palásthoz,
Királyi nyelvhez koldusdadogás.

Vigyázzatok ma jól, mikor beszéltek,
A nyelv ma szent kehely.
Ki borát issza, élet-borát issza,
Előre néz, s csak néha-néha vissza,
De a kelyhet nem engedi el.

 

 

Nem nyugszunk

 

Téli szél a tar ágakat fújja,

Mint az Isten égre tartott ujja,

Mint megcsúfolt, kikacagott álom

Állunk egyedül a nagyvilágon.

 

Elvették, s most véle nagyra vannak,

Törött, véres kardját a magyarnak;

De míg minden nép a sírját ássa,

Van szava, hogy világgá kiáltsa:

 

Csak mi, csak mi ne verjük kebelünk,

Csak mi, csak mi emeljük fel fejünk,

Tiporhatják szűz tiszta igazunk,

Csak mi, csak mi ne hagyjuk el magunk!

 

De hirdessük gúzsba kötött kézzel,

Sebes ajakkal, lázadó vérrel,

Idézve menny s pokol hatalmait:

Hogy béke nincs, hogy béke nincsen itt!

 

Kezünk bár nem pihen a kardvason,

A szíveinkben nem lesz nyugalom,

Jöhetnek jövő századok, s megint

Csak felszakadnak régi sebeink.

 

E sebek és e fájdalom örök,

Ettől vonaglik minden magyar rög,

Ettől vérez ki majd nyomunkba hág,

Ettől nem gyógyulnak az unokák.

 

Ősi erdők ettől súgnak-búgnak,

Ettől reszket lelke minden zugnak,

Puha szivek kővé ettől válnak,

Kemény kövek élő szívként fájnak.

 

Amíg élünk, ettől fájunk-égünk,

Sírban ettől nem lesz pihenésünk,

Ettől szorul a kezünk ökölbe,

Ettől sír a gyermek anyaölben,

 

Fenyőmadár behavazott fákon,

Száraz haraszt téli pusztaságon,

A folyók, fák, a füvek szelleme,

Minden süvít:

MI NEM NYUGSZUNK BELE!

 

Most Lomnic ormán rakjunk nagy tüzet,

Trianonig lobogjon üzenet,

Hogy megroppant bár karunk ereje,

NEM NYUGSZUNK BELE!

NEM NYUGSZUNK BELE!

 

 

Három szín

 

A keblünkről letiltották,

Leszaggatták a három színt;

Keblünkről beljebb vándorolt:

Befogadták a szíveink.

Ameddig piros lesz a vér,

Ameddig fehér lesz a hó,

Amíg zöldel a rét füve,

Lesz jel, eszünkbe juttató:

Hogy hitünk hol van, hol hazánk,

Hogy hova, kihez tartozunk,

S kié a föld, hol elsüllyed

A koporsónk, ha meghalunk.

Hogy az életünk sivatag,

Hogy vérbemártott kép a táj,

S a testnek a letépett tag

Utána sír, utána fáj.

Ameddig piros lesz a vér,

Ameddig fehér lesz a hó,

Amíg zöldel a rét füve,

Míg lesz magyar szív, dobbanó:

A keblünkről letilthatják,

Letéphetik a három színt,

Keblünkről beljebb vándorol,

Befogadják a szíveink.

E három szín után fog szívünk

Sikoltva égni, vérzeni,

Ki mindenünnen leszaggatta.

Jöjjön és onnan tépje ki!

 

1919 július 14