A szolnoki trianoni emléknapon elhangzott beszéd (2011. 06. 04.)

Joggal feltételezhető, hogy a Wilson-Clemenceau összjáték célja a magyar nép fizikai megsemmisítése és a magyar  államnak a térképről való letörlése volt. Valóban, a már önmagában is nemzetgyilkos trianoni békediktátum után a bolsevizmusnak, majd a román hadseregnek kitervelt ránk uszítása, az ország teljes kifosztása további kilenc hónapon át, a horribilis jóvátétel fizetése, mindennek következményeként a demográfiai állapot végzetes leromlása, a gyermekhalandóság világviszonylatban példátlan emelkedése, a tuberkulózis országos terjedése jogos reményt adtak a „Művelt Nyugatnak” a nemzetgyilkosság végrehajtására.
A nemzetgyilkossági kísérletet technikailag, illetve adminisztratív szempontból is kellően előkészítették. A konferencián minden ügyet először a bizottságok tárgyalta, fontos volt ezért azoknak kellő megszervezése. Az Amerikai delegáció tagjai közül csak Wilson volt a franciák igényeit is kielégítő mértékben magyargyűlölő, a bizottság tagjai között azonban voltak tárgyilagosan és a wilsoni eszmékkel összhangban gondolkodó tagok is, főleg a két tábornok, Bandholz és Bliss. Gondoskodni kellett tehát arról, hogy az amerikai tagok lehetőleg ne játszhassanak befolyásos szerepet ne tölthessenek be. Wilson örömmel adta beleegyezését ehhez a rendszerhez, hiszen így elkerülhette, hogy a wilsoni elveket védő alárendeltjeivel szembekerüljön. Az Egyesült Államokat tehát a tárgyalásokon csaknem kizárólag Wilson képviselte. Franciaországot Clemenceau, de a francia kiküldöttek valamennyien hasonló érzelmekkel viseltettek Magyarország iránt, így szereplésüktől Wilsonnak nem kellett tartani. Ennek megfelelően minden magyar üggyel foglalkozó bizottságban a franciák töltötték be az elnöki és az előadói tisztséget. Az egész tragikus folyamaton végighúzódik a tendencia, hogy a végső döntés – a magyar kérdésben Wilsonnal teljesen egyetértő – franciák kezében legyen, ami minden esetben a legszélsőségesebben magyarellenes határozatot biztosította.
Európa második keresztény évezredének végén tehát megtörtént az első genocídium kísérlet.
De nem egészen sikerült.
Hála az évszádos gyötrelmekben megedzett magyar nép hihetetlen teherbíró képességének és lelke mélyén rejtőző, de a legnehezebb helyzetekben feltörő lelki, erkölcsi és szellemi erőnek – valamint a negyven éven át rágalmazott és gyalázott Horthy-renszernek, illetve miniszterelnöke, gróf Bethlen István államalkotó képességének, amely a háború után megmaradt csonkból, az ebek harmincadjára minden rablásvágynak odadobott roncsból, és kifosztott, éhező, koldus népből néhány év alatt ismét európai államot teremtett – túléltük a fenyegető nemzethalált.
Olyan időket éltünk, amikor szükséges a történetírás által az elmúlt 40-50 évben leírtak átértékelése. Hangsúlyozni kell, hogy nem történelem, hanem a történetírás átértékeléséről van szó. Hiszen átértékelni, sőt egyáltalán értékelni csak azt lehet, amit az ember jól ismer. Huszadik századi magyar történelmünket és annak nemzetközi összefüggéseit illetően ez a jó ismeret, annak biztos tudása, hogy mi, hogyan és miért történt, sok esetben fájdalmasan hiányzik.
Itt lenne az ideje annak, hogy Magyarország huszadik századi történelmét összerakjuk, hogy láthatóvá váljék, hogyan követte egyik tragédia a másikat, milyen belső és nemzetközi összefüggések munkáltak kialakulásukban. Különösen fontos lenne a történelmi tanulságok levonása, hiszen Európának ez a fele ma is forrong. A Balkán, Közép- és Kelet- Európa államainak vélt, vagy valós érdekei feszülnek egymás ellen, miközben mindegyik a Nyugat (újabban a Kelet), a fejlett demokráciák és az általuk létrehozott integrációk segítsége felé tekinget.
Magyarország évszázadokon keresztül az európai keresztény civilizáció bástyájának szerepét játszotta geopolitikai helyzetének kényszeréből is, de erre a szerepre alkalmasnak, kellően erősnek, elhivatottnak és önfeláldozónak is kellett lennie. Az európai civilizáció megmenekült, sőt azoknak a megrázkódtatásoknak nagy része, melyeket Magyarország felfogott, melyeken maga keresztülment, közvetlenül meg sem érintette. A magyar kultúra pedig a magyar nemzeti eszmével együtt háborúk, idegen megszállások, országfelosztások és rendszerváltozások során mentette át magát mind a mai napig. Átélt történelmi megrázkódtatásainak egy része a múlt homályába veszett. Európa nemzetei soha nem mutattak iránta sem hálát, sem részvétet.
A magyar történelem egyik nagy tanulsága,, hogy a nemzeti történelmet maga a nemzet kell hogy írja. Minden más államtól, néptől csak annyit lehet várni, amennyit annak saját nemzeti érdekeiben beilleszthető. Nem lehet elvárni, hogy ismerjenek bennünket és sorsunkat, ha magunk nem emlékeztetünk rá nap mint nap, nem hallatunk magunkról, nem propagáljuk történelmünket, nem adunk valós információkat a világnak azokkal a manipulációkkal szemben, amelyek aktuálpolitikai érdekből adódóan hamis képet festenek Magyarországról, szomszédaihoz való viszonyáról és Európában játszott történelmi szerepéről.

"Isten kardja nem veszett még el nyomtalanul. Ott van még valahol, gondosan elrejtve, a székely havasokban, és csak arra vár, hogy beteljesedjék a jóslat: csillogni fog Isten kardja megint, és győzelemre vezeti újra hunok és magyarok ivadékait, amikor a vérszerződés parancsa szerint minden magyar egy akarattá, egy céllá és egy cselekedetté kovácsolódik, mint ahogy őseik tették, dicsőséges régi időkben…
Adja Isten, hogy ez az idő mielőbb bekövetkezzék!" (Wass Albert)