Wass Albert

Ki a magyar?


Ki a magyar hát?
Te, vagy én? Vagy a harmadik?
Nosza döntsük el szaporán,
Míg el nem süllyed a ladik
Ragadjunk hát lapátot, csákányt,
Evezőt! Ebura fakó!
Így csináljuk már ezer éve!
Ez hát nekünk való!

Aztán, ha majd holt tetemünket
Kiveti a víz a partra:
Magyar leszel Te is, én is,
A harmadik is, mind, mind, kit halva,
Bevert fejjel, némán, gyászban
Fektethetünk a ravatalra.

(1947)

 

Üzenet haza

Üzenem az otthoni hegyeknek:
a csillagok járása változó.
És törvényei vannak a szeleknek,
esőnek, hónak, fellegeknek
és nincsen ború, örökkévaló.
A víz szalad, a kő marad,
a kő marad.

Üzenem a földnek: csak teremjen.
Ha sáska rágja is le a vetést.
Ha vakond túrja is a gyökeret.
A világ fölött őrködik a Rend
s nem vész magja a nemes gabonának,
de híre sem lesz egykor a csalánnak;
az idő lemarja a gyomokat.
A víz szalad, a kő marad,
A kő marad.

          Üzenem az erdőnek: ne féljen,
Ha csattog is a baltások hada.
Mert erősebb a baltánál a fa
S a vérző csonkból virradó tavaszra
Új erdő sarjad győzedelmesen.
S még mindig lesznek fák, mikor a rozsda
A gyilkos vasat rég felfalta már
S a sújtó kéz is szent jóvátétellel
Hasznos anyaggá vált a föld alatt…
A víz szalad, a kő marad
A kő marad.

Üzenem a háznak, mely felnevelt:
Ha egyenlővé teszik is a földdel,
Nemzedékek őrváltásain
Jönnek majd újra boldog építők
És kiássák a fundamentumot
S az erkölcs ősi, hófehér kövére
Emelnek falat, tetőt, templomot.

Jön ezer új Kőmíves Kelemen,
ki nem hamuval és nem embervérrel
köti meg a békesség falát,
de szenteltvízzel és búzakenyérrel
és épít régi kőből új hazát.
Üzenem a háznak, mely fölnevelt:
A fundamentum Istentől való
És Istentől való az akarat,
Mely újra építi a falakat.
A víz szalad, a kő marad,
a kő marad.

És üzenem a volt barátaimnak,
Kik megtagadják ma a nevemet:
Ha fordul egyet újra a krék,
én akkor is a barátjok leszek
és nem lesz bosszú, gyűlölet, harag.
Kezet nyújtunk egymásnak és megyünk
És leszünk Egy Cél és Egy Akarat:
A víz szalad, a kő marad,
a kő marad.

És üzenem mindenkinek,
Testvérnek, rokonnak, idegennek,
Gonosznak, jónak, hűségesnek és alávalónak,
Annak, akit a fájás űz és annak,
Kinek kezéhez vércseppek tapadnak:
Vigyázzatok és imádkozzatok!
Valahol fönt a magas ég alatt
Mozdulnak már lassan a csillagok
S a víz szalad, a kő marad
a kő marad.

Maradnak az igazak és  jók.
A tiszták és a békességesek.
Erdők, hegyek, tavak és emberek.
Jól gondolja meg, ki mit cselekszik!
Likasztják már az égben fönt a rostát
S a csillagok tengelyét olajozzák
Szorgalmas angyalok.
És lészen csillagfordulás megint
És miként hirdeti a Biblia:
Megméretik az embernek fia
S ki mint vetett, azonképpen arat.
Mert elfut a víz és csak a kő marad,
de a kő marad.

 

Ébredj, Magyar!


Nemzetemet dúlta már tatár,
Harácsolta török
Uralkodott fölötte osztrák,
Lopta oláh, rabolta cseh.
Minden szomszédja irigyelte mégis,

Mert keserű sorsa
Istenfélő nemzetté kovácsolta.
Becsület, tisztesség, emberszeretet
Példaképe volt egy céda
Európa közepén
Mivé lett most?
Koldussá vált felszabadult honában,
Züllött idegen eszmék napszámosa!
Megtagadva dicső őseit,
Idegen rongyokba öltözve
Árulja magát minden utcasarkon
Dollárért, frankért, márkáért
Amit idegen gazdái odalöknek neki!
Hát magyar földön már nem maradt magyar,
Ki ráncba szedné
Ezt az ősi portán tobzódó
Sok-száz idegent? 

Ébredj magyar!
Termőfölded másoknak terem!
Gonosz irányba sodor
Ez a megveszekedett új történelem!

 

Magyar cirkusz


Cirkuszról álmodtam az éjszaka.
Emberek, az álom szörnyű volt!
Még le sem ment a nap egészen
s már följött véresen a hold!
Indulót kürtölt frakkosan a Halál!
Körben a világ valamennyi népe
megtöltötte a páholysorokat
s minden szem az arénát nézte.
Ott gyilkolták egymást a magyarok,
Torz jelmezekben részegen!
Szemükben láz, kezükben kés
s csorgott a vér a késeken…!
Mindenki küzdött ott mindenki ellen
és ezer bohóc röhögött!
A világ jelszavakat ordított
és fogadásokat kötött:
– Én arra a vörösre fogadok!
– Enyém a zöldinges legény!
– Szorítsd, te Árpád-címeres!
– A gatyás paraszt az enyém!
S a magyarok csak ölték egymást.
Tombolt a halál-zenekar.
S Európa cirkusz-porondján
fogyott, fogyott a magyar.
Aztán a végin egy maradt csak.
Ezer sebéből folyt a vére.
Bámult fáradtan, eszelősen
a véráztatta csatatérre.
A nézők elszámolták a fogadásokat.
Aki vesztes volt, fizetett.
Nehányan már ásítottak is.
Aztán mindenki hazament.
Pár kapzsi suhanc még összeszedte
az elesettek rongyait.
Aztán már csak a hold bámulta
borzadt szemével, vörösen
az új magyar Kaint.
Bajorerdő, 1947